Álmatlan éjszakák

Éjjel négy óra van, de valahogy mégse jön álom a szememre. Oldalra nézek. Tudom, hogy feleségem már régóta alszik. Látszik, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Nem akarom felébreszteni, pedig annyira szükségem lenne valakire, akivel beszélhetek. Olyan sok gondolat kavarog a fejemben. Olyan sok megválaszolatlan kérdés. Lassan felülök az ágyban és odasétálok az ablakhoz. Hatodik emelet. Ebből a magasságból kevesebb, mint két másodperc alatt földet ér egy elejtett tárgy. Kinézek az ablakon. Szürke tömbházak között még átszűrődnek Budapest fényei. Odasétálok a polchoz. Elveszem a kulcsot és a pénztárcámat. Kifele menet leakasztom a fogasról a kabátomat, elveszem a bukósisakot és még egyszer visszanézek. Remélem nem fog megébredni…

Lassan sétálok lefele a lépcsőházban, még a villanyt sem kapcsolom fel. Zavar a fény, zavar még a saját életem is. Ahogy kiérek az utcára nagyot szívok a csípős füstös levegőből. Odasétálok a motoromhoz. Talán az egyetlen boldogságom ebben az életben. Egy Harley. Mindig ilyet akartam, s most van egy nekem is. Igaz három évet áldoztam fel érte az életemből. De minden egyes alkalommal, mikor felülök rá, visszakapok egy kicsit abból a három évből. Elfordítom a kulcsot, és lassan letolom a járdáról. Nem indítom még be, mert túl hangos. Nem akarom felébreszteni a szomszédokat. Még valami rosszat gondolnának, hogy éjszaka közepén útnak indulok. Pedig itt semmi rossz nincs… Csak nyugtalan a szívem egy kicsit.

Alig száz métert tolom, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, muszáj halljam a hangját, muszáj felüljek rá, muszáj újra meglovagoljam. Motor beindít, kettesbe berak, lassan átgurulok a tömbházak között és ráfordulok a főútra. Road 66. Ha egyszer oda eljuthatnék. Végig a 66os úton. Belelőnék minden útjelző táblába, ahogy azt Csoki is mondta. Egyre jobban kezdem tépni a gázt, egyre jobban belefeszülök az ülésbe. Végig a Pesti alsó rakparton át az Erzsébet hídon, tovább a Budai oldalon. A parlament előtt a szívemben megbocsátással gondolok azokra, akik itt töltik az idejüket. Nem érezhetik azt, amit most én érzek. Magával ragad Budapest varázsa. Egy kicsit visszaveszek a tempóból, mikor a Lágymányosi hídhoz érek, ahol visszafordulok.

Üres gondolatok kavarognak a fejemben, amikor azon veszem észre magam, hogy már az Árpád hídhoz közeledem. Átmegyek a Margitszigetre. Még tisztán emlékszem, mikor felköltöztünk Budapestre vidékről feleségemmel, akkoriban ide jártunk ki romantikázni. Fiatalok voltunk és szerelmesek. A fiatalság elmúlt, a szerelem megmaradt.

Már pirkad, amikor újra magamhoz térek. Isten sem tudja már, hogy Budapest melyik kerülete koptatja most motorom gumijait. Gyorsan valami ismerős épületet keresek és hazafele veszem az irányt. A motort betolom a helyére, majd visszasétálok a lakásba. Kulcsomat leteszem, gyorsan levetkőzöm és bebújok mellé az ágyba. Még nem ébredt fel. De csak hajszálon múlt. Épp amikor megölelem, akkor szólal meg a vekker. Felém fordul s félálomban megkérdezi, hogy aludtam. Egy kicsit megkérdőjelezhetően azt válaszolom, hogy jól.

Ő nem kérdezi, én nem hozom fel a témát… Pedig Budapest tudta a választ. Csak tovább kellett volna keresnem.