Budapesti nyár

A történetem bevezetője, hogy egész nyaramat Németországban töltöttem uborkaszedéssel. Mondhatnák sokan, hogy értelmiségi fejjel kétkezi munkára szorítkozni elég szégyen, én mégsem éreztem annak. Tavaly nyáron is ugyanezt csináltam és akkor is nagyon élveztem. Sokkal több potenciál rejtőzik egy ilyen nyárban, mint amennyit egy földi halandó el tudna képzelni. Rengeteg új arc, rengeteg új történet meg persze töménytelen mennyiségű alkohol. Mindez csak azért, hogy gyorsabban teljen az idő.

Az idei nyár végén az tette fel az I-re a pontot, hogy frissen szerzett barátnőmmel végiglátogattunk minden egyes várost, amely mellett haza utunk során elmentünk és mindenütt eltöltöttünk pár órát, illetve Budapest esetében egy napot. Gondolom, mindenki ismeri ezeket a tipikus német illetve osztrák városokat, ahol az útszéle rózsabokrokkal szegélyezett, minden ablakban muskátli virágzik, meg mindenki mosolyogva megy munkába. Na, majdnem egy ilyen kép tárult minden egyes alkalommal a szemünk elé mikor egy germán törzsi lakóhelyet megközelítettünk. Még azt hihetné az ember, hogy ott tényleg kolbászból van a kerítés, holott valószínűleg nekik is megvannak a mindennapi problémáik. De… De az életszínvonal sokkal magasabb.

De egy kicsit elkalandoztam a témától. Nyár. Jöttünk haza és azzal a jól meghatározott céllal mentünk be Budapestre, hogy egy kicsit érezzük azt, milyen „pestinek” lenni, milyen elvegyülni a tömegben, milyen beülni a Pilvax kávéházba és talán épp a forradalomról beszélgetni. Aztán a tervek között szerepelt még a Gellérthegy is, ami szerintem Budapest legszebb része, turista szemmel figyelve a várost, illetve, hogy a lánchídról beleköpjek a Dunába egyet (ez gyerekkori álmom volt). Hajnali négy óra magaslatában érkeztünk meg az M0-s bevezető szakaszára, onnan át a hetesre, végig a Budaörsi úton át a Hegyalja útra és irány a Gellérthegy. Tudtuk, hogy a nap első sugarai a mi szerelmes csókjainkat fogják simogatni, amikor átverekszik magukat az alföldi pusztán. Az ilyen pillanatokból merítkezve írnak a költők több kötetnyi szerelmes verset. Az ilyen pillanatokkal tudja egy hely belopni magát örökre a szívembe. Budapest, Butapest, de csodás. Te voltál nekünk a szívdobogás.

Viszont, ami fölöttébb megdöbbentett Budapesten, hogy mennyire nem törődnek az emberek a környezetükkel, mennyire nem törődnek még saját magukkal sem. A vágyam, hogy egy kicsit pestinek érezzem magam egy perc alatt kettéfoszlott. Ez a perc akkor volt, amikor vártuk a villamost, ami elvisz az ötödik kerületbe, hogy egy kicsit sétáljunk ott is, kicsit fedezzük fel a várost és hagyjuk, hogy a város is egy kicsit felfedezzen minket. Ez volt az a perc, amikor nyitott szemmel és tiszta elmével körbenéztem kicsit és arra kellett rádöbbenjek, hogy azt a sok szemetet amit az utcán látni lehet, azt nem a kormány hordta oda, hanem az emberek szórták szét. Azt, ahogy a város kinéz (értsd ez alatt azt, amit én láttam abban a percben) azt nem a képviselőtestület alakította ilyenre, hanem maguk az emberek. Azok, akik minden nap elsétálnak a buszmegálló előtt.

Nincs kezed, nincs csoki. Ilyen egyszerű.