Elvegyülni, elmerülni

Néha az embernek elege van a saját kis világából, saját kis életéből. Néha kíváncsiak lennénk mások mindennapjaira, néha jó lenne mások életét, mások rohanását szemlélni és semmit sem csinálni. Ha én erre vágyom, akkor csak elvegyülök Budapest forgatagában.

Reggel felülök a metróra, talán a végállomásig megyek, talán nem. Leülök és nézem ahogyan az emberek beszállnak, végigfutják a napi újságot és elrohannak. Dolgozni mennek. Elnézem, ahogyan az anyukák óvodába rángatják a gyermekeiket. Bámulom az szakadt koldusok mellett elrohanó tömeget.

Délelőtt besétálok egy plázába és egy padon ülve elcsodálkozom a szerzésvágytól észvesztően cikázó pesti lányokat.

Délben kimegyek az utcára, bárhová, valamelyik forgalmas sugárútra, körútra, vagy valamelyik tömött villamosmegállóba és elnézem a fáradt emberek arcát, ahogyan a rájuk váró otthoni tennivalókra gondolnak és már csak gépiest mozdulatokkal csíptetik le jegyüket.

Délután kisétálok a Margit szigetre és élvezem a kutyát, vagy gyermeket sétáltató emberek nyugodt és végre felszabadult arcvonásait.

Este belevetem magam az éjszakai életbe és megpróbálok kimaradni a szeretetre, vagy másra éhes emberek kapcsolatépítő vergődéseiből. És persze megpróbálom elkerülni az alvilág és a gettó környékét.

Hát ilyen a nagyváros, egy külső szemlélő nézőpontjából. Néha szép, néha ijesztő, néha megnyugtató, néha elrettentő, de Budapest ettől szép, ettől élő és élhető.