Gettósélet Budapesten

Arra gondoltam, rapper leszek s készítek én is egy olyan filmet, mint Eminemnek az 8 Mile–ja. Valószínűleg az én életem is van olyan kalandos, mint az övé volt. Dílerek, stricik, prostik, gengszter haverok, pénzbehajtás, ezek építik fel a mindennapjaimat. Pedig milyen jófiú voltam gyerekkoromban. Én voltam anyukám szemefénye. Mindenkinek, aki csak megfordult nálunk, elújságolta, hogy milyen ügyes és milyen aranyos vagyok, meg, hogy mennyi mindent tanultam az utóbbi időben.

Aztán egyszer minden megváltozott. A botlásom, meg a „gyűjtő” óta rendesen kerüli a témát. Ha bárki szóbahoz, inkább lesüti a szemét és azt mondja, hogy már rég nem látott, meg, hogy valószínűleg elnyeltek Budapest sötét utcái, s már nem tudok kiszállni. S hogy mennyire van igaza ebben, az vitatható. Ki tudnék szállni, de minek? Most már minden ideköt. Már az utca lett az életem. Többször is próbáltam kiszállni, de rájöttem, hogy semmi értelme. Nem éri meg a sorsot kihívni magad ellen. Egyszer még régen elhatároztam, hogy végleg átköltözöm Szegedre, s új életet kezdek. Keresek egy tisztességes minimálbéres állást, valahol meghúzom magam és megpróbálom felépíteni az álmaimat úgy, ahogy azt a világ nagy része próbálja. De kérdem én, ki ad munkát egy büntetett előéletű embernek a mai világban? Végigjártam az összes építkezést, az összes kétkezi munkásokat foglalkoztató céget, de mindenütt zárt ajtókba ütköztem. Az a kis tartalékom, amit még Pesten felhalmoztam három hétre volt elég. A sorozatos kudarcok egyre jobban elvették a kedvemet a munkakereséstől. Jelentkeztem több autószerelő műhelyben is (a tudás az már megvolt, autókat újítottam anno Budapesten, amikor bebuktam), de ott is az volt a válasz, hogy a jelen gazdasági recesszióban, amikor még a tisztességes embereket sem tudják foglalkoztatni, nem igazán van lehetőség arra, hogy a magamfajtákat foglalkoztassák. Mert elég egyetlen botlás ahhoz, hogy az ember lekerüljön a tápláléklánc legaljára.

Így egyetlen lehetőségem maradt, vissza Budapestre, vissza a haverokhoz. Nem azért, mert olyan könnyen feladom, egyszerűen hiányzik az a biztonság az életemből. Hiányzik, az, hogy tudjam, mit fogok holnap csinálni, s hogy miből lesz holnapután kenyér az asztalon. Talán én vagyok az egyedüli az egész ismeretségi körömben (ami nem is olyan kis embermennyiség), aki tényleg próbál változtatni. Nem azért teszem, amit teszek, hogy meggazdagodjak belőle. Azért teszem, hogy meglegyen a holnapi. S mindig csak egy lépést gondolkodok előre. Talán könnyebb is így az élet… Napról napra élve.